79

A Konstantinápolyba vezető út nagy részében Ezio csendben volt. Emlékezve Szelim szigorú fenyegetésére, Sofia megkérdőjelezte magának a visszatérésnek a bölcsességét is, de Ezio csak annyit mondott: „Még van ott tennivalóm.”

Sofia elgondolkodott rajta — magába fordult, szinte betegnek tűnt. De amikor északon ismét feltűntek az aranykupolák és a fehér minaretek, felvidult, és sötétszürke szemébe visszatért a korábbi ragyogás.

Visszamentek Sofia boltjába. Alig ismertek rá. Azize modernizálta, az összes könyv szépen, tökéletes rendben sorakozott a polcokon. Azize szinte bocsánatkérően adta vissza Sofiának a kulcsokat, de annak leginkább az tűnt fel, hogy a bolt tele van vásárlóval.

— Dogan látni szeretne, mentor — mondta Azize, miután üdvözölte Eziót. — És megnyugodhatsz, Szulejmán herceg tud az érkezésedről, küldött is neked egy menlevelet. De az apja ragaszkodik hozzá, hogy ne maradj sokáig.

Ezio és Sofia összenézett. Már jó ideje együtt voltak, legalább hat hónapja, azóta, hogy a nő mindenáron el akarta kísérni Maszjafba — amely kérésének meglepetésére Ezio minden ellenvetés nélkül eleget tett. Sőt mintha örült is volna neki.

Dogannal együtt Ezio gondoskodott arról, hogy a török orgyilkosok szilárdan megvessék a lábukat a városban. Szulejmán hallgatólagos beleegyezésével és nem hivatalos támogatásával. Már elkezdték megtisztítani a várost és a birodalmat az Ahmed és Manuél halála után vezető nélkül maradt renegát oszmánok és a bizánciak utolsó nyomaitól is, és Szelim vasmarka alatt a janicsárok között is elült a viszály. Nem is volt már szükség rá, hiszen az általuk kedvelt herceg megtette magát szultánnak.

Ami pedig a templomosokat illeti, most, hogy előbb Itáliában, majd keleten is megtörték a hatalmukat, teljesen eltűntek. Ám Ezio tudta, hogy a vulkán csak szunyókál, de nem aludt ki teljesen. Kavargó gondolatai a távoli kelet felé fordultak — azon merengett, hogy a Jupiter és a kísérteties földgömb által felfedett tudás mit jelenthet a még fel nem fedezett kontinensek számára, messze a nyugati tengeren túl — ha léteznek egyáltalán.

Doganból ugyan hiányzott Juszuf lendületessége, de ezt kellően egyensúlyozta a szervezői képessége és a Krédó iránti teljes elkötelezettsége. Egyszer még mentor is lehet belőle, gondolta Ezio. Ám a saját érzelmei ebben a tekintetben mintha elbizonytalanodtak volna. Már nem tudta, mit hisz, hogy hisz-e valamiben egyáltalán. Ezen tűnődött a hosszú hazaúton — egy másik kérdés mellett. Hazaút? Mit nevezhet most az otthonának? Rómát? Firenzét? A munkáját? De igazi otthona nem volt, és szíve mélyén tudta, hogy a Maszjafban, Altaïr rejtett kamrájában átéltek lezártak egy fejezetet az életében. Megtette, amit tehetett, elérte a békét és a biztonságot — legalábbis egy ideig — Itáliában és keleten. Nem túl nagy kívánság, hogy egy kis időt önmagának szenteljen? Tudta, hogy a napjai egyre fogyatkoznak, de még mindig volt elegendő ahhoz, hogy learassa a gyümölcsét. Ha meri vállalni a kockázatot.

Ezio Sofiával töltötte az ötvenharmadik születésnapját 1512 napfordulóján. A Szelim vízuma által engedélyezett napok száma is egyre csökkent. Hangulata komorra váltott. Mindketten aggódtak, mintha valami nagy súly lógna a fejük felett. Ezio tiszteletére Sofia egy teljes firenzei lakomát készített a számára: salsicce di cinghiale és fettunta, majd carciofini sott’olio, utána spaghetti allo scoglio és bistecca alla fiorentina; a legvégén pedig egy jó száraz pecorino.

A sütemény egy castagnaccio, és még egy kis brutti ma buoni-t is hozzáadott. De a bornak feltétlenül venetóinak kell lennie, mondta.

Túl gazdag volt a lakoma, és túl sokat is készített mindenből. Ezio megtette a tőle telhetőt, de Sofia látta rajta, hogy az étel az utolsó dolog, ami most foglalkoztatja, még ha otthonról származik is, neki meg egész vagyonba került.

— Most mit fogsz tenni? — kérdezte.

Ezio sóhajtott.

— Visszatérek Rómába. Itt elvégeztem a munkámat. — Elhallgatott, kis csend után kérdezett vissza. — És te?

— Itt maradok, gondolom. Folytatom, amit eddig is. Bár Azize jobb könyvesboltos, mint amilyen én valaha is voltam.

— Talán valami újat kéne kipróbálnod.

— Nem tudom, hogy egyedül bele mernék-e vágni. Ez az, amihez értek. Bár... — hirtelen elhallgatott.

— Mit akarsz mondani?

Soha a szemébe nézett.

— Azt már megtanultam, hogy van élet a könyveken kívül is.

— Minden élet a könyveken kívül van.

— Úgy beszélsz, mint egy igazi tudós!

— Az élet kerül be a könyvekbe. Nem pedig fordítva.

Sofia megvizsgálta az arcát. Vajon meddig fog még habozni? Rá fog egyáltalán térni a tárgyra? Lesz hozzá bátorsága? Akarja-e egyáltalán — bár ezt a gondolatot igyekezett elhessegetni magától —, és ő maga merje-e bátorítani? Azon a drinápolyi úton, ahova nélküle ment el, ébredt rá először, hogy mi játszódik le benne, és biztos volt abban, hogy ugyanez történt Ezióval. Szerelmesek lettek — persze hogy szerelmesek lettek. De az, amire igazan vágyott, még nem következett be.

Hosszú időn át csendben ültek az asztalnál. A feszültséget tapintani lehetett.

— Veled ellentétben Azize nem heverte ki az Ahmedtől elszenvedett viszontagságokat — mondta végül Ezio, és lassú mozdulattal mindkettőjüknek töltött egy újabb pohár Soavét. — Megkért, hogy járjak közben nálad. Szeretne itt dolgozni.

— És hol van ebben a te érdeked?

— Ez a hely kiváló hírszerző központ lehetne a szeldzsuk orgyilkosok számára. — Majd gyorsan kijavította magát. — Mármint másodlagos funkciójaként. Azize pedig egy csendesebb szerephez jutna a Renden belül. Mármint ha te is...

— És velem mi lesz?

Ezio nagyot nyelt.

— Azon gondolkodtam, hogy...

Fél térdre rogyott.

A szíve őrülten vert.